Történelme során nehéz helyzetekben mindig vidéki gyökerekből táplálkozva, a falusi közösségek erejére támaszkodva tudott a magyar társadalom megújulni. Most azonban éppen a vidéki Magyarország került a legmélyebb válságba, és kiált megújulásért. Pedig a „modern” kor ökológiai, gazdasági, pénzügyi és demográfiai válságtünetei, élelmiszerbotrányai és katasztrófái éppen ma ébresztik rá a társadalmakat a vidék értékei megőrzésének fontosságára. Arra, hogy a nemzetek biztonsága a korábbi évszázadoktól eltérően ma már sokkal inkább a természeti erőforrások és rendszerek megőrzésétől, az azok feletti nemzeti önrendelkezés megtartásától, a velük való felelős gazdálkodástól, a mezőgazdaság és a vidék fejlesztésétől, az élelmezési és élelmiszer-biztonság, az energia- és vízellátás, továbbá a környezet biztonságának megteremtésétől függ.
Magyarországot, az itt végbement változásokat azonban az elmúlt 20-25 évben – néhány rövid periódustól eltekintve – láthatóan nem ezek a szempontok irányították. A kuláklistákra tett majd téeszbe bevert magyar parasztság és a vidéki közösségek megerősödését, „Kert-Magyarország” ismét felsejlő rendszerváltó jövőképét, a vidék újbóli talpra állását a kezdetektől ellehetetlenítette a megkésett eredeti tőkefelhalmozás, a „zsákmányszerző” spekuláció felgyorsulásának szerencsétlen történelmi egybeesése a globalizáció korábban soha nem tapasztalt térnyerésével. Azzal a folyamattal, amelyet a spekuláns multinacionális tőkeérdekeltségek gazdasági erejének és ezzel politikai befolyásolási képességének minden korábbit meghaladó növekedése kísért.
E folyamat a jelentős helyzeti előnnyel, bennfentes információkkal és komoly „hálózati tőkével” rendelkező, dinasztiaépítő, (zömében a volt szocialista nómenklatúrához kötődő) gátlástalan „elit” magánvagyonának – a többség számára alig követhető, a közvagyon eltüntetéséből, „privatizálásából”, az állam eladósításából és a közös kasszák kirablásából származó – elképesztő mértékű és gyors gyarapításával járt. A gazdatársadalom és a vidék pedig egyszer csak azt látta, hogy korábbi urai, a pártállam párt- és KISZ-titkárai, tsz-elnökei és vállalatigazgatói ismét felülkerekedtek. De most már tőkés társaságok, rt.-k és zrt.-k tulajdonosai lettek. A vidék társadalma pedig ismét ugyanezen kör, a „régi-új helyi kiskirályok” kiszolgáltatottjává vált. A vagyonuktól, indentitásuktól, szolgáltató és közösségmegtartó intézményeiktől, kapcsolatrendszerüktől megfosztott, legyengített falusi, vidéki közösségek azután nem álltak többé a „zsákmányszerzés” útjában.
Ezt a folyamatot végzetesen felgyorsította, katasztrofálissá tette, hogy a közösségek állama – amit éppen azért hoznak létre és tartanak fenn közpénzekből, hogy értékeiket és érdekeiket védelmezze – törvényhozásával, költségvetésével és intézményeivel együtt átállt a spekuláns tőke és a zsákmányszerzők oldalára. Ez törvényszerűen vezet a társadalom összetartó erejének gyengüléséhez, védekező rendszerének összeomlásához. A 21. század első évtizedének végére – a Gyurcsány–Bajnai-korszakkal – e folyamat Magyarországon a végkifejlete közelébe ért.
A kór – bizton állíthatjuk – maga a dél-amerikanizálódás, melyet a társadalom végletes kettészakadása, a bezárkózó, védekezésre kényszerülő multimilliárdos „elit” és a kívül rekedt, nyomorgó milliók roncstársadalma közti feszültségek gyors növekedése, a leromló köz-, környezet-, élelmezési és élelmiszer-biztonság kísér. Ez az „újgyarmatosítás” a vidéki térségek kiürüléséhez, a helyi közösségek felbomlásához, a nagyvároskörnyéki nyomornegyedek kialakulásához, vidéken pedig a föld néhány tőkés társaság kezébe kerüléséhez, bérmunkán és néhány növény monokultúrás, energiafaló, erősen kemizált, iparszerű tömegtermelésén alapuló tőkés nagybirtokrendszerhez, a vidék, a föld eltartó, munkahelyteremtő képességének katasztrofális mértékű csökkenéséhez vezet. Ezen az úton nemcsak a vidék, hanem az egész társadalom olyan mélységbe juthat, ahonnan igen nehéz visszakapaszkodni.
E folyamatok gyors megállítása érdekében alapvető, „patrióta” gazdaság- és társadalompolitikai fordulatra, erős „nép-párti” államra, annak rövid távú válságkezelő, továbbá közép- és hosszú távú stratégiai fejlesztési és cselekvési programjára van szükség, amely a spekuláció és a törtetés helyett a munka és az erkölcsi normák tiszteletén, a nemzeti együttműködésen, szolidaritáson, közös értékeink és érdekeink védelmén alapul.
Az április végén széles körű társadalmi vitára, nemzeti konzultációra bocsátott Nemzeti Vidékstratégiai Koncepció – 2020 (NVS) éppen ezt célozza. A Vidékfejlesztési Minisztérium vezetése őszintén reméli, hogy ez a koncepció az érdekeket és értékeket világossá tevő, nyílt viták során a társadalom nagy többségének támogatásával és közreműködésével valóban Nemzeti Vidékstratégiává, a gazdaság-, környezet- és társadalompolitika vidéki iránytűjévé válik. A megvalósításában elért sikerek pedig visszaadják a nemzet önbecsülését, az emberek és közösségeik erejét, a dolgok megváltoztathatóságába vetett hitét. Orbán Viktor miniszterelnök úr találó megfogalmazása szerint „ezért prüszkölnek tőle azok a kiváltságosok és kivételezettek, bennfentes szakértők, akik eddig úgy érezték, hogy az emberek felett állnak”, magánérdekeik a közösség érdekeit felülírják.
Az ország kirablásának eddigi haszonélvezői bizonyára mindent meg fognak tenni azért, hogy kiváltságos helyzetük ne változzon. Sőt azt sulykolják nekünk, hogy a váltás, a változás, az ország újjáépítése nem is sikerülhet, nincs rá esélyünk, jobb, ha feladjuk! Egyik „bértollnokuk” egy közelmúltban megjelent írásában egyenesen így fogalmaz: „A támogatási és birtokrendszer tortája adott, csak az a kérdés, hogyan szeleteljük. Ha valakinek nagyobbat akarunk adni, a másiknak kisebb jut.” (Hmm! Bizony ez így van! Hát erről van szó? Lehet, hogy az eddigi gátlástalan zsákmányszerzők esetleg nem tudnak majd mindent besöpörni a többiek elől?)
De folytatja: „Márpedig azt a (…) mezőgazdasági nagyvállalkozók, (…) a fél Dunántúl 15-20 tulajdonosa aligha fogja szó nélkül tudomásul venni, hogy ilyen demográfiai játszadozásra, ház körüli családi babrálgatásra szórja el a kormányzat az agrártámogatások százmilliárdjait.” (Értjük mi ezt! Az állam a közpénzeket ne a gazdálkodó családoknak juttassa! A kezelésében lévő földeket pedig szintén ne nekik és azoknak a fiatal pároknak adja örökölhető jogként tartós bérletre, akik vállalják, hogy letelepednek, gazdálkodnak továbbá két vagy több gyermeket világra hoznak és tisztességgel felnevelnek, ahogyan ezt a Nemzeti Vidékstratégia a „demográfiai földprogram” keretében tervezi! Hanem – ahogyan eddig is tette – a legnagyobb, legerősebb 180-200 tőkés társaságnak, és természetesen továbbra is a piaci bérleti díjak szemérmetlen töredékéért, hektáronként és évente akár 50-100! forintért!)
De lássuk a végkövetkeztetéseit, a Nemzeti Vidékstratégia jövőjével kapcsolatos jóslatait! „Sokkal valószínűbb, hogy e koncepció csendben kimúlik. (…) Addig pedig nyilván lesz még jó néhány lakossági és szakmai konzultáció, sajtónyilatkozat és értékelés, parlamenti felszólalás és szavazás a programról. Az élet meg megy a maga útján!” Ez aztán a pökhendi magabiztosság, ami nyilván abból a tapasztalatból táplálkozik, hogy a dolgok eddig is így mentek!
Nos csalódniuk kell! Semmi okunk nincs arra, hogy engedjünk nekik! A választásokon a polgári oldal a korábban soha nem látott mértékű felhatalmazást az emberektől nem arra kapta, hogy az élet változatlanul menjen a maga útján! Sőt ha ezt engedné, akkor igen gyorsan dicstelen elődei sorsára jutna.
A dolgok soha többé nem mehetnek úgy, hogy az állam a közjó helyett magánérdekeket, a munka helyett a spekulációt, a helyi gazdaság és társadalom, a nemzeti önrendelkezés erősítése helyett a globális kisajátítást, a társadalom szövetének felbontását, hagyományaink és értékeink feladását szolgálja. Éppen ellenkezőleg! Értékelvű, az erkölcsi normákhoz visszatérő, azokat tiszteletben tartó, a köz szolgálatában álló, patrióta, „nép-párti” politikát vár. És ez fokozottan igaz a vidékpolitikára, a vidék társadalmának elvárásaira!
Az NVS eddigi társadalmi vitája, nemzeti konzultációs fórumai és a nagy számban beérkezett vélemények túlnyomó többsége megerősítette az abban megfogalmazott törekvéseket, célokat és a teendőkre vonatkozó javaslatokat. Elsöprő többsége van egy olyan – az NVS-ben megfogalmazott – mezőgazdaság-koncepciónak, környezet- és tájgazdálkodásnak, amely saját génkészleteinkre, génmódosítás (GMO) mentes fajtáinkra alapozva kiváló minőségű, különleges, egészséges és biztonságos élelmiszereket állít elő úgy, hogy közben fenntartja az élhető vidéket, a tájak és az élővilág sokszínűségét, ivóvízbázisaink tisztaságát, talajaink termékenységét, megélhetést és tisztes jövedelmet biztosítva a lehető legtöbb vidéki ember, család és közösség számára. Ez a mezőgazdaság döntő mértékben a kis- és közepes méretű családi/egyéni gazdaságokra és azok összefogására, többcélú, „Hangya” típusú szövetkezeteire épül.
A helyi gazdaság és társadalom megerősítését, a helyi kis- és közepes léptékű élelmiszer-feldolgozás és a helyi piacok rendszerének kiépítését, a hálózati gazdaság kialakítást célzó elképzelések körül is széles körű társadalmi egyetértés bontakozik ki. Igen jelentős támogatást kapott az élelmiszerlánc lerövidítését, az élelmiszer-ellátás irányának megfordítását, az ezer kilométerekről történő „hurcolászás” helyett a helyben, jó minőségben előállítható, biztonságos élelmiszerekkel való helyi ellátást és a város-vidék kapcsolatok helyreállítását célzó koncepció is.
Nagy a várakozás a föld- és birtokpolitika területén. A gazdálkodó családok és a fiatalok is földre várnak! Messzemenően támogatják a stratégia azon törekvését, hogy az állam szabjon gátat a földspekulációnak, és a földpiac aktív szereplőjeként ne a tőkés társaságokat, hanem a helyben lakó, gazdálkodó családokat, azok szövetkezeteit továbbá a szociális indíttatású földprogramokat magukra vállaló önkormányzatokat, történelmi egyházakat és civil kezdeményezéseket hozza helyzetbe.
A magyar társadalom tehát a családok és gazdaságaik, vállalkozásaik, a helyi gazdaság és társadalom megerősítését, a nemzet stratégiai vagyonának megőrzését és gyarapítását, az élelmezési, víz- és energiaellátási, valamint környezetbiztonság garantálását, értékeink és hagyományaink, kultúránk és az ezeket fenntartó közösségeink megőrzését, és mindezzel a jelen és a jövő nemzedékek, egyszóval a közjó szolgálatát várja a vidékpolitikától, agrár-, vidék- és környezetstratégiától. Azt várja, hogy az élet ne mehessen úgy tovább a maga útján, mint ahogyan az eddig – a magyarság kudarcos rendszerváltási kísérletei után – gyakorta megtörtént, és mint ahogyan erre önérdekű zsákmányszerzők maroknyi csoportja láthatóan ma is spekulál.
Az együtt megalkotott néppárti vidékstratégia közös megvalósításához azonban széles nemzeti összefogásra, mindannyiunk erőfeszítésére szükség lesz. Az Orbán-kormány elszánt erre az alapvető irányváltásra, s ehhez partnerséget ajánl Magyarország minden tisztességes polgárának.
Hazánk s benne a magyar vidék megújításához persze hitre és bátorságra is szükség lesz! Hinnünk kell abban, hogy adottságaink, hagyományaink, a földhöz kötődő kultúránk továbbá belső erőforrásaink – nemzeti elkötelezettségű, „patrióta” és „nép-párti” gazdaság- és társadalompolitikával párosulva – minderre képessé tesznek bennünket. Mindezek mellett persze nyugodtan bízhatunk abban is, hogy – Wass Albert szavaival – „a világ fölött őrködik a Rend”!
A vázolt jövőkép megvalósításához azonban úrrá kell lennünk azon a „fortélyos félelmen” és kiszolgáltatottságérzésen is, ami az 1950-es évek után az elmúlt években újra „igazgatta” az életünket. Bátorság is kell tehát a félelmeink és a megújulás útjában álló erők legyőzéséhez. Álljon itt ennek erősítésére Máté evangéliumából néhány sor (Mt. 10,26-33): „Abban az időben Jézus ezt mondta apostolainak: Ne féljetek az emberektől! Nincs rejtett dolog, amelyre fény ne derülne, sem titok, amely ki ne tudódnék. Amit én sötétben mondok nektek, azt ti mondjátok el világosban: és amit fülbe súgva hallotok, hirdessétek a háztetőkön!”
Vitassuk hát meg félelem nélkül, nyíltan bajainkat, nevezzük meg azok okait és okozóit! „Az igazság szabaddá tesz!” Döntsük el együtt e nyílt színi vitákban, hogy milyen agráriumot, milyen vidéket és Magyarországot akarunk! Alkossuk meg együtt a nemzeti érdekeinket szolgáló vidékstratégiánkat, „a magyar vidék alkotmányát”! És azután ennek megfelelően építsük újjá a hazánkat! Ki másnak lenne erre joga, mint nekünk, a tisztességes többségnek, akik immár több mint ezer éve itthon vagyunk a Kárpát-medencében?
Félelmeinket legyőzve „a világ fölött őrködő Rendben”, és egymásban bízva el fogunk jutni a falurombolástól a vidék és az egész magyar társadalom újjászervezéséhez, megújításához! Az igazi rendszerváltás csak most kezdődik!
Ángyán József, a Szent István Egyetem professzora, az MTA doktora, a Vidékfejlesztési Minisztérium parlamenti államtitkára
